Szűts László (Átlag, Tütye)

Fénysebességgel utazok egy talpalatnyi bárányfelhőn.
Behúzva a kéziféket, kapitulálok.
Lefele zuhantamban nézem a cammogó Zeppelint.
Szerencsémre épp egy Billerbeck ágybetéten landolok.
Egészen normálisra torzult arccal kopogok be házatok legnagyobb kapuján.
Az épp akkor maszturbáló házisárkány véreres szemekkel okádja rám
kakofónikus színekben pompázó tüzét.
Hála istennek épp erre lovagol egy megduzzadt tengeri csikló,
és elvisz az Óperenciás tengeren túlra,
ahol az ég  világon semmi nem történik velem.

Mért kell minden folyton túl komolyan venni?
Mért nem lehet rajta jó nagyot röhögni?
Néha azt hiszem, jobb a halál,
Mint ezek a kicsinyes komédiák.

Megszólítottak, válaszolni nem tudok.
A mai nap mindent, mindent úgy unok.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.

Elszállt belőlem az életnek kedve,
Csak nézem a plafont ágyamon fekve.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.

A méla undor tör reám, a szembe jövők vigyora megtöri arcomat.
Megvetéssel járom az utcakövet. Nevem senki sem kérdezi.

Zsibbadok…

Kicsi lányom Dórika, versel neked apuka.
Arról írok, hogy szeretlek, hogy hiányzik kicsi kezed,
Hajad csuda szőkesége, szemed csillogó kéksége.
Szavaid oly kedvesek: „apucikám celetlek!”
Könnybe lábad most is szemem, mikor erre emlékezem.

Sejtelmesen nézek körbe. Meg mernék rá esküdni, hogy holnap van.
De ha nem, úgy is jó.

Ölelnélek Téged, sehogy sem sikerül,
Egyedül vagyok, teljesen egyedül.

Váróterem padján ülve Dórára gondolok,
Akit annyira szeretek, hogy megbolondulok.

1990.május 25. Egész biztos péntek.
Megint itthon ülök, már nem sokáig élek.
Megszáll a félelem, megszáll a fájdalom,
már nem sokáig élek, megöl a bánatom.
Elhagytál engem, mint csibe a tojását,
Elvesztettelek, mint Jenő a tejfogát.