Édesanyám ne sirasson, hogyha egyszer meg kell halnom.
Elhozzák a holttestemet, kert végébe temessenek.
Szép szeretőm ne sirassál, hogyha engem a halál vár.
Elhozzák a holttestemet, kert végébe temessetek.
Víg cimborák ne sírjatok, hogyha többet már nem láttok.
Találkozunk majd odafönn, fönn az égi sörmezőkön.
Ne sirasson engem senki, ha dönt a halál: el kell menni.
A fejfámra vésessék fel: „Itt nyugszik az Átlag ember”
A legkegyetlenebb kegyelmet gyakorlom: a feledést.
Lassan löklek le, hogy lassan zuhanjál.
Elfeledlek, megérdemled, lelöklek, hogy zuhanjál.
Ne sírj kedves, nem haragszom, de számomra már meghaltál.
Elfelejtesz, megérdemlem, lelöksz majd, hogy zuhanjak,
Nem sírok én, nem haragszol, de számodra már meghaltam.
Sok hiba volt, elismerem, zuhanjunk hát kettesben.
Nem sírunk és nem haragszunk, meghalunk majd csendesen.
Ahogy kell, telnek el éveink, pontos terv szerint,
ahogy kell, telnek el éveink, ezt mondom megint.
Fénysebességgel utazok egy talpalatnyi bárányfelhőn.
Behúzva a kéziféket, kapitulálok.
Lefele zuhantamban nézem a cammogó Zeppelint.
Szerencsémre épp egy Billerbeck ágybetéten landolok.
Egészen normálisra torzult arccal kopogok be házatok legnagyobb kapuján.
Az épp akkor maszturbáló házisárkány véreres szemekkel okádja rám
kakofónikus színekben pompázó tüzét.
Hála istennek épp erre lovagol egy megduzzadt tengeri csikló,
és elvisz az Óperenciás tengeren túlra,
ahol az ég világon semmi nem történik velem.
Mért kell minden folyton túl komolyan venni?
Mért nem lehet rajta jó nagyot röhögni?
Néha azt hiszem, jobb a halál,
Mint ezek a kicsinyes komédiák.
Megszólítottak, válaszolni nem tudok.
A mai nap mindent, mindent úgy unok.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.
Elszállt belőlem az életnek kedve,
Csak nézem a plafont ágyamon fekve.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.
A méla undor tör reám, a szembe jövők vigyora megtöri arcomat.
Megvetéssel járom az utcakövet. Nevem senki sem kérdezi.