Megszólítottak, válaszolni nem tudok.
A mai nap mindent, mindent úgy unok.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.
Elszállt belőlem az életnek kedve,
Csak nézem a plafont ágyamon fekve.
Nem érdekel semmi, hagyjanak már békén,
Egyszer úgyis meghalok, meghalok a végén.
A méla undor tör reám, a szembe jövők vigyora megtöri arcomat.
Megvetéssel járom az utcakövet. Nevem senki sem kérdezi.
Kicsi lányom Dórika, versel neked apuka.
Arról írok, hogy szeretlek, hogy hiányzik kicsi kezed,
Hajad csuda szőkesége, szemed csillogó kéksége.
Szavaid oly kedvesek: „apucikám celetlek!”
Könnybe lábad most is szemem, mikor erre emlékezem.
Sejtelmesen nézek körbe. Meg mernék rá esküdni, hogy holnap van.
De ha nem, úgy is jó.
Váróterem padján ülve Dórára gondolok,
Akit annyira szeretek, hogy megbolondulok.
1990.május 25. Egész biztos péntek.
Megint itthon ülök, már nem sokáig élek.
Megszáll a félelem, megszáll a fájdalom,
már nem sokáig élek, megöl a bánatom.
Elhagytál engem, mint csibe a tojását,
Elvesztettelek, mint Jenő a tejfogát.
Műtőbe tolnak, felnyitnak, belőlem spagócák lógnak.
Érzem a dögszagot magamon, túlélem-e nem tudom.
Túlvilágra, ha eljutok, nem viszem magammal a dögszagot.
Beleimet, mit kivesznek, majd patkányok eszik meg.