Szűts László (Átlag, Tütye)

Az életet jól megragadni mindenki csak siessen,
Nehogy az élet később karmaiból kiejtsen!

Lángot vetett szívem, de eloltottad gyorsan.
Élek még tán pár napig, majd összeesem holtan.

Elveszed a pénzemet, elveszed a nőmet,
Én meg egy pálcát török fölötted.
Néró vagyok, halálod nem lesz megváltás,
Betölti az eget majd az iszonyú kiáltás.
Mint szárnyát a légynek, kihúzom kezedet,
Mint holló a másiknak, kivájom szemedet.
Kínozni foglak, de nem halsz meg gyorsan,
Majd csak akkor, hogyha már meguntam.

Mélységes csönd üli a kocsma homályát,
Csak két öreg iszákos emeli kupáját.

Emelik kupájuk, hörpintenek kettőt,
Jön értük a halál, elviszi mindkettőt.

Sírkertben jártam, kopjafákat láttam.
Mindegyik alatt feküdt egy halott.

Mindegyik fejfa az égre kiáltott:
Hé, emberek, mit csináltok?

Oh, drága anyácskám, nézz rá fiadra,
Akinek útját szerelme kiadta.

Oh, drága jó anyám, te vagy az egyetlen
A nők közül, ki végig kitartott mellettem.

Mosd meg a kezed, ülj le és egyél,
Fújd ki az orrod, és aztán menjél.

És aztán menjél, mit bánom én hova,
Erre vagy arra, csak tőlem távolra.

Nem akarlak látni többé az életben,
De ha mégis így lesz, az csak egy véletlen.

Épp most jövök tőled, felmérgesítettél,
Meghallgattál ugyan, de ki nem engeszteltél.

Még soha nem voltam ilyen mérges, drága,
Azt ajánlom neked, húzzál a picsába.

Megírva e pár sort, lehiggadok lassan,
Azt hiszem, hogy köztünk mindennek vége van.

Hiányzom nekem.
Elkövetem rajtad az öngyilkosságot.

Fekszem az ágyon, nem hanyatt, csak hason,
Bevettem pár gyógyszert, s most várom, hogy hasson.