Indul a bakterház

(Rideg regénye rímbe rakva)

 

1.

 
Kamasz vagyok, nemhiába nem sikerült még semmi.
Kivéve e történetet. El is mondom, így ni:

Csudagyerek vagyok, ezt beszélték rólam.
Meg hogy, bár akasztottak volna föl kétnapos koromban.

Anyámnak azt javasolták: tekerje ki nyakam,
mert becsületes emberré sosem teszem magam.

Szülőm kért, könyörgött: – Bendegúz, javulj meg!
De hát faluhelyen oly gyorsan ez sem megy.

Mindig csak azt mondta két pofon között:
– Meglásd, előbb-utóbb elvisz majd az ördög.

Elmúlt a tél, s anyámnak egyszer igaza lett:
Egy este nálunk találtam a csépai kupecet.

Nézem a kupecet: Szakasztott az ördög.
Fél kapanyél különbség volt a két lába között.

Anyám engem ajánlgatott: – Ez az a fiam.
Azt hiszem, megfelel tehénpásztornak, uram.

A kupec felém kapott, felforrt az agyvizem.
– Nehogy hozzám nyúljon, mert ütök ám, hirtelen.

Csúnya verekedést rendezek, ha hozzám mer érni.
Nyeríteni is jobban tudok, mint maga: nyihi-nyau-nyíhi.

Így esett meg, hogy az anyám jól szájamon kapott.
A képem csupa latyak lett, merthogy ritkán fújtam orrot.

Haragudtam az anyámra. Tán meg sem érdemel.
Rögtön el is mentem a lókupec-ördöggel.

Így történt, hogy a patással, ketten, békességben
vágtunk át a fagyos réten szótlan csöndességben.

Kis tanya volt úti célunk, hol gebéit tartotta.
Nem sokáig tartott az út, tán egy fertály óra.

Amint odaértünk, föllódított az egyik gebe hátára,
ő meg a trágyadombról cihelődött lóhátra.

Órák múlva panaszkodtam: – Szétvág ez a büdös gebe!
– Vár téged a Szabó bakter. Hat pengőt kapsz negyed évre!

Hat pengő! Uram-atyám! Előbb-utóbb gazdag leszek!
Ennyi pénzért négyfelé is vághat engem ez a gebe!

Órákon át lovagoltunk, míg megtörtént a katasztrófa:
A lókupec-ördögömnek megdöglött az egyik lova.

– Sanyi! Sanyi! Sanyikám! – rikácsolta kupecem.
– Ne ríjjon kee – mondom neki – megdöglött ez rendesen!

– Bendegúz! A bakterodhoz szaladj, hozzál egy bicskát!
Lenyúzom a bőrit neki… nem hagyom itt Sanyikát.

„Akkó lássá bicskát, amikó én hozok…”
Gondoltam magamban, s elhúztam a csíkot.

Bakteromat megtaláltam az útmutatás alapján.
Éppen tyúkok üldögéltek fején levő kalapján.

Hogy értsétek félelmem, akkor most elmondom,
hogy milyenforma ember volt is a bakterom:

Foltos a kabátja, foltos a nadrágja,
és mint a haramiának, olyan az orcája.

Mint a szilaj bikáé, úgy állt a bajusza.
Csak az egyik felén pogácsaszín, a másik verestarka.

Egyenes szárú pipa díszíti a száját,
ami egy kicsit panyókára húzza félpofáját.

Hát így nézett ki az én Szabó bakterom.
Csak a banya volt még rusnyább. Az sosem lett haverom.

A talicskából visítozott. Oly csúnya volt, hogy ilyen
ha jól meggondolom, a kalendáriumban sincsen.

– Na mi van fülesbagoly? A szádat mire tátod?
– Mivelhogy épp eszek – mondom – egy kicsit nagyot hallok.

– A városi csibész pofád befogod ám te rettenet,
mert képen nyallak a moslékkeverővel, hogy megtanulod, mi a tisztelet.

No – mondom magamban – hol van a kabátom?
Megyek mán hazafelé, mert ezt ki nem állom.

De oszt jött a bakter, hogy legeltetni kén,
s ebben maradtunk, a bakter, a banya meg én.

 

 

2.

Híres leszek, azt gondoltam, míg nem estem íly csávába,
de kelepcébe kerültem itt a bakter házába.

Csodálom, hogy el nem szöktem. Minden este éhes vagyok.
Ezen túl meg minden reggel korán kezdem el a napot.

Aztán meg az ételek. Mindenféle volt tegnap is a levesbe:
Pertli darab, nadrággomb, pipakupak, csipetke…

Gondoltam, a ténsasszony énreám külön figyel,
mert bakterom a levesébe szarvasbogarakat lel.

Nem túlzok, ha aszondom: mint a farkas, éhes lettem.
Hogyan tudnék már jóllakni? Egyre csak ezt keresgettem.

Egyszer aztán a kamrába a tejfölt mind megettem,
a köcsögöket pedig szépen a dézsába döntöttem.

A bakterom találgatta: kutya, macska lehetett tán?
De a banya, az a redves, mutogatott mindig énrám.

Mutogatsz rám, büdös banya? Megfogadtam: legyen bosszú.
Eljött annak is az idő, bizony isten nem volt hosszú.

Másnap történt, mikor banyám belehajolt a dézsába:
Gyorsan behunytam a szemem, s egy vödör vizet a nyakába…

Ó uram, el ne hagyjál! Visítozott olyan nagyot,
kis híja, hogy le nem fékeztek miatta egy vonatot.

Állandóan üldözött a ténsasszony ettől kezdvén,
déltájban a reggelimet e szavakkal dobta elém:

– Nesze, egyél! Hogy a fene a világbul egyen ki! –
Utoljára mutatóba hozott aztán csak enni.

Ekkor alázatos kezdtem lenni. Mondom neki finoman:
– Kezit csókolom ténsasszony! De szíp sárga színe van!

Csapott olyan zenebonát kikelve önmagából,
hogy a madarak el akartak költözni a határból:

– Bár a cufla meg a bél belőled kiszáradna!
A bőröd meg, az a rusnya, hűljön a pofádra! –

Hogy én erre megijedjek, a családom nem volt olyan,
csak egyetlen egy gondolat mozgott bennem komolyan:

„Mily vőlegény lesz belőlem, ha megfogan az átka?„ –
villant át az agyamon egy-két pillantásra.

 

3.

A dézsahistória után a banyának békét hagytam,
mert hogy állandó vérontás legyen, én azt nem akartam.

De aztán oly kicsi lett szalonnám s kenyerem,
okuláré kellett, hogy ölemben megleljem.

Így állt a szénám, mikor egyszer früstököt hozott.
– Drága ténsasszony! – így én – most valamit mondok:

Ha rám hallgat, megmondom, csókolom kezeit,
szeretem kendet, még ha néha banyának is nevezik.

Rikácsolt erre is, ahogyan szokása.
Nálam pedig bizony kiborult a kása:

– Büdös, ráncos bocskor! Most aztán mars haza!
Mert vagy én nem leszek, vagy te nem leszöl, banya!

Erre felkapott egy követ, s eltalálta orromat.
Én meg a szeme közé vágtam a bunkósbotomat.

Hogy a bot a fejinek repül, nem is úgy gondoltam.
A banya meg jajgatott, hogy meghal ő biztosan.

– Halj meg, de ne jajgass! A világ hova lyukadna,
ha minden halott ilyen csúnya ordítozást csapna?

Este aztán a bakter bottal várt engemet.
„Még csak az hiányzik, hogy jól megverjenek!”

Gondoltam magamban, majd szóvá is tetem:
– Nem szolgálok tovább, ha most megver engem!

Elmegyek pásztornak, ide a szomszédba!
Az útkaparóhoz! Jobb, ha ezt tuggya!

– Dehogy mész, Bendegúz! Hírbe akarsz hozni?
E szép bakterházat itt akarod hagyni?

– Éhes vagyok minden nap. Hát így állunk. – mondom.
– Mér, mekkorát akarsz? – kérdezte bakterom.

Fölvettem a tenyerembe egy-egy követ egymás mellé:
– E méret a kenyeremé, ez meg itt a szalonnámé.

Ezek után ő mérte ki szalonnám s kenyerem,
és néha megkérdezte, hogy nem-e keveslem?

Szép napok köszöntöttek, énrám, Bendegúzra.
Hogy teltek napjaim? Ím itt vagyon leírva:

A patakban fürödtem, fán kerestem madár fészkét.
Míg a jószágok kérődztek, dinnyét ettem, avagy körtét.

Engem csak a parasztok zavartak a boldogságban.
Ütéseik nyomán bizony sajgott fejem, sajgott hátam.

Igen sokszor szaladhattam, ha tilosba legeltettem,
én vertem a teheneket,a parasztok meg csak engem.

Így teltek a napjaim, míg egy felhős délben
úriember szólít meg a nagy csöndességben:

– Ide figyelj, gyermek! A bakterod itthon-e?
Mert ahogy így nézegetem, érdekel egy tehene!

– Nézze uram – mondom neki a vén banyára gondolva –
előkeríti majd őt, az a nő, az anyósa.

Csak egy jó nagy kurjantással kérdezze meg azt a fület,
mert a szegény, beteg asszony, mint az ágyú, olyan süket.

– Hol a Szabó baktert?!!! – kérdezte oly hangosan,
hogy a banya összerezzent, hittem: mindjárt odavan.

– Hol a Szabó bakter?!!! – a banya csak kapkodott,
szólni sem bírt ijedtében, az úr meg káromkodott:

– Hát ez tényleg süket. Nem hallja a más szavát.
Hogy az ördög pörkölje a süket disznaját!

Ez már több volt, amit banyám egyszeriben elbírna.
Kihúzta a köpülőfát és az urat csapdosta.

Csapdosta is vitézül. Az úr meg szaladt előle.
Nem vártam meg én a végét, hogy aztán mi lett belőle.

Elfutottam, ahogy tudtam. S ahogy lehet nevettem.
Jókedvemben mindenféle bukfencet vetettem.

 

4.

A házunktól nem túl messze bakterbódé ácsorgott.
Magányosan, a sínek mellett, már messziről látszódott.

Hallottam én már felőle, a bakterom sokszor mondta:
– Koncz bácsi a szolgálatos, bűne számát isten tudja.

Eccer épp a bódé előtt feküdtek el a tehenek,
s hiába próbáltam, felkelteni őket nem lehetett.

A világ folyásán gondolkoztam hát, egy ültő helyemben,
mert régen nem tetszett már ez az egész énnekem.

Amint ülök, egyszer csak az öreg Koncz kiállt nagyot:
– Gyere már, te! Hogy hínak? – Regős Bendegúz vagyok.

– Ajnye, de szép neved van. Derék ember a te apád.
Nagyon jól ismerem. Kicsit nagyobb, mint az anyád.

Ekkor a csodálkozástól majd hanyatt vágódtam.
„De jól ismeri szüleimet!” – magamban ezt gondoltam.

– Aztán hogy vagy Bendegúz? Bajod van-e valami?
– Hát, a bakter anyósa… – félve, lassan mondtam ki.

– Ismerem jól, Bendegúz. Egyetértek tejjesen.
Éppen ideje lenne, hogy a kútba beessen.

Ellátlak én jó tanáccsal. Hallgass hát most énreám.
Csak el ne árulj senkinek, mert úgy nem fog a babonám.

Ujjnyi darabokra vagdalsz fél rőf gatyamadzagot,
aztán újra kettévágsz minden egyes darabot.

Tedd ezt éppen éjfélkor. Majd mondjad azt fennhangon:
„Száz macska, kilenc macska”, vess keresztet s nyugalom.

Várj alkalmas időpontot! Csempézd a madzagot ételibe!
Az teljesen mindegy, hogy főzelék vagy levesibe.

Egy óra múlva belemegy kilenc macska a hasába:
Négy jut a két veséjére, öt meg jut a májára.

És mivel a macskák szeretik a májat,
Kínozzák a ténsasszonyt, kilenc napig jajgat.

A tizedik napon aztán a világ széléig rohan.
Ott elkapja a kétszarvú ördög, s viszi. Evvel vége van…

Ámulatba estem. Milyen okos ember!
Mér mond felőle mindig rosszat az a büdös bakter?

– Sose tudom meghálálni! – búcsúztam az öreg Koncztól,
belecsapva tenyeribe, a legújabb barátomtól.

S ily nyugodt álmom se volt azelőtt énnekem,
mint mióta a babonát emígy megismertem.

 

5.

Történt egyszer, hogy a gazdám váratlanul beteg lett.
Szaladtam is be a házba, hogyha lehet, segítek.

Ott feküdt a szegény bakter a kemence padkáján.
Jajgatott is cefetül. Hittem, van a halálán.

Szaga, mint a döglött lóé, s csak gőzölgött a feje.
– Mongya má’, asszonyság, a baktert mi lelte?

Aszongya a büdös banya: – Föl van ez püffedve.
Ha jól látom, fiam, vízibetegségbe van esve.

Én azonban másként véltem. Szerintem jól bezabált.
Hisz tegnap volt elseje, s látogatta komáját.

Nem adtam vón’ az életéért én egy marék túrót se,
a bakteromnak – nem túlzok – oly pápista vót a színe.

Kérdem tőle: – Bakter uram! Tán papot híjjak magához?
– Itten … csak … a piócás ember …  váltja meg … a világot.

Bendegúz! … Szedd össze magad! … Ahogy csak tudsz, szaladj érte.
Keresd meg a piócás embert, … mert rögvest … mindennek vége!

Mit tehettem? Elindultam. Eleinte sietve.
De aztán jó tíz perc múlva betértem egy szőlőbe.

Mennyit vótam a szőlő közt? Bizony meg nem mondom,
de a sok evéstől nehezemre esett vóna szaladnom.

„Csak nem pusztul el a bakter – gondoltam magamban –
amíg magam kipihenem?” S bedőltem az árnyékba.

Este felé megébredtem. De az embert nem találtam.
Mit tehettem hát egyebet? Haza felé elindultam.
Hát amint így bandukolok, ki jön velem szemben?
A piócás ember. Nagyon megörültem.

Tudományos ember volt: Feltűzve a gatya szára,
egy lekváros üvegbe úszott négy szál piócája.

Mondom neki: – Ha nem tévedek, éppen kendet keresem.
Beteg lett a bakterom. Jöjjön velem sebesen.

Vízibetegségbe esett. Föl is püffedt mostra.
Ha nem sietünk, vízben úszik az egész bakter-porta.

– Lehetetlen. – szólt az ember – nem ivott az vizet soha.
De ha már épp így esett, akkor siessünk oda.

Hazaérvén, a betegnek alig volt már szuszja.
– Mondja el kend mi baja. De őszintén, mert rúgom hasba…

Morgott valamit a bakter, mint a kutya, melyik bolhás.
– Meggyógyítom én kendet  – mondta erre a piócás.

– Kelj föl Lázár! Ha én eccer ezt mondom,
ugrani köll a halottnak. Nehogy elkámpicsorodjon!

Terpentin köll. Tollsöprű is, meg fél oldal szalonna,
egy fél rőfnyi gatyamadzag, retek, no meg pálinka.

Két egész kenyér is köll, a szomszédbul hozzák,
de előtte a küszöbön háromszor gurítsák.

Előkészítettem mindent, amit mondott a piócás,
meg is kezdődött nyomban a tudományos gyógyítás:

Megtöltötte dohánnyal bakteromnak pipáját,
oszt a hóna alá dugott egy nagy fej vöröshagymát.

– Szoríjja kee erősen, a pipáját meg szíjja! –
mondta a piócás, a bakter meg csak szítta.

– Érzi-e kee, hogy má javul? – kérdezte az ember.
– Ekkicsit mintha jobban vónék – felelte a bakter.

Szólt most a piócás: – akkor tápászkoggyon,
aztán szalaggyon körül háromszor a házon.

A bakter fölkelt rendesen, bugyogóját fölhúzta,
ki még nem látta szaladni, elképzelni se tuggya.

Visszavezette a piócás bakteromat a házba,
lefektette, aztán madzagot kötött az orrára.

A füle tövit megkente rettentő sok zsírral,
majd kilencet ütött tomporára a dohányzacskóval.

Ettő aztán meg is gyógyút. Fakadott is szóra:
– A púp vesse ki a hátát, ezt se hittem vóna!

Felelte a piócás: – Na, ne sokat vargyogjon!
Hanem inkább lisztet, csizmát, két vánkost hozzon!

Mindent, amit nemrég használt, hozza a taligára,
én meg a betegséggel együtt kiviszem őket a határba.

Mert ki köll őket vinni, gondoljon csak bele,
mi lenne, ha a májára rácsúszna a lépe?

– Igaza van nagyon keenek – bólintott a bakter,
mi meg jól fölmálháztuk a piócás embert.

Utoljára olyan batyut kötöttünk a hátára,
hogy milliomnyi verejtékkel jut csak el a határba.

De bakteromnak arcát látva a fáradozás megérte:
Tiszta egészségesen nézett ki a szőr mögül a képe.

Utoljára tán akkor vót ilyen barátságos ábrája,
mikor a feleségit akasztotta föl az eperfára.

 

6.

Egyik délben hazafelé hajtottam a teheneket.
Kit látok a kapun belül? Alig kaptam lélegzetet:

Egy hordóhasú vászoncseléd terítgetett a köcsögfára.
De valami igen csúnya szerzet volt őnagysága:

Mint a szalmapetrence, akkora vót a hasa,
lábával meg úgy kaszált, mint a hízott kacsa.

Így is-úgy is rusnya vót, akárhonnan néztem,
de azért mégis a legfinomabban kérdtem:

– Csókoltatom édes naccsád, mely vonattal érkezett?-
Felém fordult kacsa lábán, s úgy felelt a kérdezett:

– Hát kedves gyermekem, pállott szájú Tóbiás!
Megmutatnám, de már elment az a fekete óriás.

Aztán, hogy naccsád, ne mond azt nekem,
ha éppenséggel jóba akarsz lenni velem.

Nem vagyok a babád, különben pofán kaplak.
Ha tudni akarod, Boris néninek hínak.

Világos volt most már nekem mindennek a sora:
– Értem. Szóval kegyed lenne a híres Csámpás Borcsa?

– Csámpás Borcsa, az ángyodnak a térgye.
Úgy taknyán tenyeröllek, elered az orrod vére.

Mormogott a csúnya asszony irgalmatlan módon,
alul a két zápfogát csattogtatta folyton.

Mit szépítsem a dolgot: tán meg is ijedtem.
Mert azt vettem észre, hogy farolni kezdtem.

Ismertségnek épp elég, gondoltam magamba,
visszahúzóckottam  személyes vackomba.

Másnap délben aztán megesett a csúfság:
Túljárt az eszemen a Borcsa asszonyság.

Talált ő egy döglött tyúkot, fűnek-fának mutogatta,
hogy kár lenne azt eldobni, milyen szép a húsa.

Neki is állt megpucolni. Bűz facsarta orromat.
Odaléptem – gondoltam én – mondok neki okosat.

Hát ahogyan odaléptem, elkapta a karomat,
a tyúkbéllel meg összekente gyönyörű szép arcomat.

Mérgembe a bugylibicskát elő is rántottam.
„Megnyúzom a Borcsát!”- agyamba ezt gondoltam.

De a Borcsa megelőzött, a vájlingot megfogta,
s löttyintette az egészet, vízzel-tollal nyakamba.

Még magamhoz se tértem, a söprűvel is kaptam.
Szégyen ide, szégyen oda, bizony elfutottam.

A szalmakazal mellet álltam meg végre,
mikor észrevettem: röhög a ház népe.

A káromon röhögtek! Ó te Csámpás Borcsa!
Sírba teszlek, addig élek, meg van ez fogadva!

Nem érdemlem meg, hogy két lábon járjak,
hogyha íly csúfságot annyiban hagyjak.

Hogyha nem bosszulom meg a Borcsának eztet,
országos csalónak is nevezhetnek kendtek.

 

7.

Most pedig elmesélem a kísértet dolgot,
mert a világ ilyet még nem igen hallott.

Hírét vettük: meghótt a bakterom sógora.
Gugás Palcsi vót ő, az isten nyugossza.

„Ölég nagy gazember, rátóti betyár vót,
nem tudott az tenni senkinek semmi jót.”

A bakter legalábbis ezt mesélte róla.
A bakterom szavát meg mért ne hittem vóna?

Ezután történt, talán két hét múlva,
hogy összetört néhány tojás a tyúkólba.

Hogy történt? Mint történt? Aztat én nem tudom.
De ezt mondta nekem ekkor a bakterom:

– Nincs rá magyarázat! Hacsak nem kísértet!
Lehet, hogy a Gugás Palcsi szelleme kísértett.

Szentölt víz kell ilyenkor a kísértet ellen.
Eriggyé Bendegúz, szentölt vízér menten!

Kegyetlenül morogtam: – Mért éppen én menjek?
Nekem nem rokonom a Palcsi kísértet!

De hiába fintorogtam, minden hiába,
kulacsért beküldtek a hűtőszobába.

Tapogatózva ott hidegbe-sötétbe,
a bakterom csizmája akadt a kezembe.

És mivel nagyon haragudtam rája,
tejfölt s aludttejet tettem a csizmába.

A kulacsot meglelve kifelé iszkoltam,
s szó nélkül a falu felé iramodtam.

Mindemellett persze messze nem jutottam.
Az útkaparó háznál már meg is állottam.

Örzse néni az udvaron ruhát szappanozott.
Illedelmes lévén köszöntem szép nagyot.

Gondoltam, egy kicsit kipihenem magam,
s az egyik teknőbe megmostam a lábam.

Közben elmeséltem, hogy szentölt vízér megyek,
mert a bakterházban tanyáznak szellemek.

Örzse néni ekkor ily szavakat mondott:
– Szentölt vízre, Bendegúz, ne legyen nagy gondod!

Ne kényeztesd őket, mert sohase mennek el!
Mibe lábadat mostad, az is épp megfelel.

Tegnapelőtt én is láttam erre egyet:
Bajszán aludttej vót, szeme csak úgy fénylett!

Ehol a szentölt víz! Ezt elviheted haza! –
s a teknőből kulacsom telibugyogtatta.

Nyakamba akasztotta aztán a kulacsot,
vállon veregetett, „ne féljek” bíztatott.

Bár nem vót túl messze az útkaparó tanya,
csak estére értem a kulaccsal haza.

A kulacsot tőlem nagy gyorsan elvették,
a szoba minden sarkába öntöttek kevéskét.

Meghintették egymást, Borcsa a banyát,
a bakteromnak meg kenegették haját.

Megszentölni utoljára engemet akartak,
de mondtam nekik: – Hozzám ne nyújjanak!

Nem vagyok se lóhitű, se valami bakpista!
Hagyjanak engem becsületes vallásba!

Kis idő múlva aszongya a bakter:
– A hűtőszobát is hintsük meg a vízzel!

Alig léptünk be a másik szobába,
a bakter észrevette: macska a csizmába!

Farkánál fogva a macskát kihúzta.
Csupa aludttej vót annak a pofája.

A bakterom okos vót, menten kitalálta:
Gugás Palcsi tette a tejet a csizmába!

Csak ő lehetett, rám nem gyanakodott,
mivel engem egész nap nem látott.

Ordított a bakter, mint hajdan a csatába,
mikor tökrészegen indult a rohamra.

És ekkor megtörtént az újabb katasztrófa: 
A banyakemence dőlt össze recsegve-ropogva.

Menekülőre fogtuk ekkor a dolgot,
a banya csak sírt, a Borcsa szortyogott.

A bakterom behúzta nyakát a gyomráig,
meg sem álltunk aztán az elülső szobáig.

A nagy ijedtségre lefeküdtünk tüstént,
de ezután minden nap új disznóság történt:

Legelőször kolbász tűnt el, csülök a kéményből,
valaki kiette a tejfölt a köcsögből.

Én meg hasmenést kaptam, csikarással keverve,
nem győztem ócsárolni Gugás Palcsit érte.

A szomszédos Szedmák panaszkodott rája,
hogy éjszaka valaki ráült a hasára!

A kísértetet éjszakánként lepedőben látták,
szekírozni kezdte a banyát meg a Borcsát.

Egy éjszaka a bakter a kazal mellett aludt,
csattant is nagyot rajta a petrencerúd.

Én meg mit tehettem? Hordoztam a vizet.
Néhány nap alatt fordultam vagy tízet.

Legutoljára is, mentem Keresztúrra,
egész nap betartott ez a hosszú túra.

Hazafelé menet a halmi dűlő előtt
magam előtt láttam két marcona csendőrt.

– Mi van a butykosban? Felelj gyorsan, gyerek!
– A bakteromnak éppen szentölt vizet viszek.

– Bolond lett a bakter? Ezt iszik bor helyet?
– Nem’a. A házban most egy szellem kísértett.

– Oszt miféle szerzet, mondd, ez a kísértet?
Hol dolgozik? – s több effélét kérdeztek.

Elmeséltem nekik mindent szépen sorba,
ők pedig ezalatt elkísértek haza.

A bakterház udvarán a gazdám várakozott.
Elvette a butykost, s a csendőröket legott

behítta a szobába: – Gyűjjenek hát enni!
A lekváros gombócokat most raktuk be főni.

Lekváros gombócok! Hogy szeretem aztot!
Be is vettem gyorsan tizenkét gombócot.

Úgy gondoltam: inkább rontsam el a hasam,
mint hogy a csendőröket itten jóllakassam.

Elfogyott a bor is. S ha nem is egy-kettőre,
a csendőrök szépen betintáztak tőle.

Végezvén a vacsorával, mindenki lefeküdt.
De éjfélkor a Szedmák bakter nagy lármával gyütt:

– Csendőrök! Győjjenek! A kísértetet láttam!
A bakterház mögött van a kukoricásban!

Fölugrott mindenki, ingbe és gatyába.
Szaladt a kísértet, a csendőrök utána.

Meg is fogták aztán, rá jó két órára.
Mindenki ráismert Szedmák szamarára.

Megrugdosták, kikötözték, jó rövid pórázzal.
Én vigasztaltam aztán, egy nyaláb szénával.

A Szedmákot elküldték a jó messzi határba.
S aztán mit tettek? Bementek a házba.

Alig léptek bejjebb, oly ordítást csaptak,
mint akit – istenemre – éppen mostan nyúznak.

– Meggyalázták a csendőrséget! Brü-hü… meggyalázták!
Meggyaláztak minket! – csak ezt ordították.

Mi csak ekkor láttuk, átlépve a szobán:
Lekváros gombócok a csendőrök szuronyán!

Tollas kalapjuk az asztalnak közepén.
Megrakva gombóccal s aztán leszögezvén!

A csizmájuk szára is gombócokkal telve!
Ezért ordítoztak, magukból kikelve.

Ugyancsak ordítva hajigálni kezdtek,
felénk a gombócok párosan repkedtek.

A bakteromat többször pofán is találták.
Ha harc, legyen harc! Nem ismertem tréfát.

Hajigáltuk mi is, repült a sok gombóc.
Az egyik dobás után leesett a fapóc.

Az ordítás nőttön-nőtt. Vót ott olyan lárma,
nem hallottak ilyet sehol a világba.

A bakter szidalmazta a csendőrök vak anyját,
meg: a házat rájuk gyújtja, ha rögtön el nem hagyják.

Ha megszólalt az egyik, ordítottunk minden:
– Fogja be a száját! Ki innen! Ki innen!

A csendőrök lassan összeszedték maguk,
egymás után húzták lekváros holmijuk.

A távolabbi kútig már meg sem állottak.
Vagy másfél óra hosszat ottan ordítoztak.

Aztán végre csönd lett a bakterház környékén.
Elaludtunk mink is, ki hátán, ki könyökén.

Reggel, hogy megvirradt, aszongya a bakter:
– Nem is hittem vóna, hogy a kincstári ember

olyan arcátlan legyen, mint ezek vótak, ketten.
A bakterom meg én megegyeztünk ebben.

A tehénfejés után a banya meg a Borcsa
batyut kötöttek, s utaztak Rátótra.

A Palcsi szelleme is velük együtt elment.
Többé nem vót olyan, hogy ő itt megjelent.

Aszondom: a szellem helyesen tette,
Amikor innen elment a fenébe.

Ha én véletlenül kísértet lennék,
a bakterházban sokáig én sem tanyáznék.

8.

Abban az időben amiről most írok
a nap a határban is mind szebben ragyogott.

Búcsú vasárnapján kezdődött a dolog,
amit most töviről-hegyire elmondok:

Vacsorázni indultam, ahogy minden este,
a konyhába a bakter, gatyába meg ingbe.

Feje búbján a sapka félrecsapva vót,
előtte egy fazék, abból itta a bort.

Pislogott rám nagyon, eztet furcsállottam,
evés után ezért gyorsan felállottam.

– Várj! – mondta a bakter. Fél bögre bort adott.
– Igyál Bendegúz! – ez aztán meghatott.

A bort lassan, apránként ittam.
Beszélt a bakter, illően hallgattam.

– Bendegúz, tudod, mindig úgy köll inni,
hogy a fazekat jól lehessen látni…

Zavard ki innen a másik gyereket!
Nem szeretem itten az idegeneket.

– Csak magam vagyok – hangosan felelek.
– Pedig úgy láttam – mondja – ketten ettetek.

No – gondoltam – a bakter bekávézott szépen.
Kisétáltam onnan szolid csendességben.

Mondom magamba: ellenőrzöm a portát.
Megkönnyítem ezzel a részeg bakter dolgát.

Körüljártam a trágyadombot, aztán a köcsögfát,
utoljára aztán a bakterház tyúkólját.

Ahogy hátraérek, hát uram, ne hagyj el!
Valaki ott éppen guggolva nyögdécsel.

Olyan csúnyán nyögött, kinek szorulása van.
Meg is esküdnék rá, hogy az vót csakugyan.

Szaladtam a bakterhoz, ahogy csak lehetett.
– Lopják a tyúkokat! – tőlem ennyi tellett.

Mint a nyári villám, szaladtunk kifelé.
Az alak még mindig ottan nyögdécselé.

– Ott van! – súgtam. A bakter meg ordított:
– Megvagy gazember! – s azonnal ráugrott

a ténsasszonyra. A bakot most észrevettem.
„Egye meg a fene!” – emígy mérlegeltem.

– Csak a torkát! A gégáját! – szurkoltam nekik,
látva, hogy banya s bakter egymásnak esik.

A szerencse forgandó. Ez mindig kiderül:
Hol a bakter, hol a banya kerekedett felül.

A banya gyomron rúgta, a bakter pofont adott.
Mindkettő felváltva jó nagyokat kapott.

A bakter most megint a banya torkát fogta.
A banya meg a bakter hüvelykujját kapta

be a szájába, s rágni kezdte legott.
Reszketett a tyúkól, a bakter úgy ordított.

A lármára előgyütt a szomszédból Szedmák,
mögötte a felesége tartotta a lámpát.

Így aztán kiderült az óriási tévedés.
Csak bennem bujdokolt elfojtott nevetés.

A bakterom karmolva, gyűrött vót a füle,
mint lafancos kutyáé, háborúból gyüve.

A banya csak nyivákolt: – Odavan a vesém!
– Inkább oda, mint ide! – vígasztaltam én.

Lámpavilág mellett egymást fölismérve
a ténsasszony elájult első ijedtébe.

Hoztam is rögtön vizet két vödörrel,
a banya pofás felit kenegettük vízzel.

De az úgy tett, mintha meghótt vóna.
– Ne cirógassuk, nincs ez hozzászokva! –

mondtam. Aztán egy vödörrel reá zúdítottam.
Utána a másikkal szemközt borítottam.

Sose volt még ilyen tiszta. Tán mikor a bába
Megfürdette, régen, a tatár világba.

Mondtam a banyának: – No, most aztán tiszta!
Mint nagypénteken szokott a fehér holló fia.

A bakter még mindig rendesen részeg volt,
Szedmáknak könyörgött, támasztva tyúkólt:

– Eressz a tolvajra, végezni köll vele!
– Nincsen már tolvaj, nyugodjon má’ bele! –

szólt az okos válasz. Szedmák békítette,
majd aztán a házba be is segítette.

Közben a banya megátkozott engem,
azután pedig elkotródott menten.

A baktert lefektetvén Szedmák is hazament.
Eltűnt mellőlem hát az egész regiment.

Én meg elindultam a jó öreg Konczhoz,
a réges-régen látott legjobb barátomhoz.

Elmesélni neki az egész esetet,
ami minálunk éppen hogy megesett.

Amihez képest a világnak égése
kofalárma vót csak, nem férhet kétségbe…

9.

Nem tudom miért, az elmúlt hetekben
az öregasszony haragudott rám kegyetlen.

Ahol ért ütött-vert, percre se állhattam,
naponta jó sokat előle szaladtam.

A nagy tragédia óta olyan fürge lett,
hogy mindennap az istállón körülkergetett.

A bakter meg csak hagyta. Kibékültek mán.
Bár a karmolások még láccottak az arcán.

Hogy őszinte legyek, a banya se volt éppen
kifogástalan, úgy ahogyan régen:

Az ő orra is irányt változtatott.
Azelőtt jobbra, most meg balra kanyarodott.

Így teltek napjaim, amikor egyszer
hazajött a bakter egy másik tehénnel.

De milyen tehén vót ez? Alig bírt menni.
Tudott viszont nagyokat rúgni meg harapni.

Még az első este engem is megrúgott.
De én visszaadtam, forgattam a botot.

Evvel kezdődött a barátság Riskával,
ki aztán segített elbánni banyával!

Történt egyszer, hogy a Riska nem állott kötélnek.
Fejte vón a banya. Mondtam, hogy: – Segítek!

Odamentem hát a két szarvát megfogni,
aztán a szarvak közt szépen simogatni.

Állott is a tehén egészen szépen,
míg aztán hasába varrótűt nem döftem.

Ettől aztán hátra egy jó nagyot rúgott.
Azt hittem a banya angyallá változott:

Kirepült az ajtón, szállt-szállt messzire,
a köcsögfánál lett csak a röptinek vége.

Beleesett ottan épp a talicskába,
a köcsögfa meg rádőlt pont a talicskára.

Legalul a banya, csak két lába látszott.
Visítozott mindjárt, ahogyan csak tudott:

– Jaj nekem, végem van! Az életemnek vége!-
Úgy kurjászott mintha fizették vón érte.

A Szedmák meg a bakter szaladtak a zajra,
szedték a nőt össze, s állították talpra.

A szénaboglya mellé tették le a banyát,
ahogy láttam, kutya baja, kivéve az orrát.

Mivelhogy a Riska éppen képen rúgta.
Mondtam is neki, csomagolva gúnyba:

– Sohse aggóggyon kee, az arcán az ormány
eddig is olyan vót, mint a vizestokmány!

És aztán magamba tovább folyt a mondat:
„akármily csúnya vagy, a pokolban juttatlak!”

S amit megfogadok, azt én meg is teszem.
Ezután már csak az alkalmat lestem.

El is jött az idő, harmadik nap délben.
A vágott madzagokat elővettem szépen.

Ebéd előtt voltunk, a tányérok már merve,
a banya a bakterért kilépett egy percre.

Zöld tányér az enyém, a bakteré kakasos,
veres a banyáé, hát ebbe a madzagot.

Megtettem amit köll. A banya nem sejthette,
a veres tányért mégis a bakter elé tette.

A bakter a madzagon sokáig csámcsogott,
aztán a szájából kihúz egy darabot:

– Milyen kapcarongyot főzött kend nekünk?
Fótnak való rongyból főzi a levesünk?

Aztán a tányérban újabb rongyot lelve
kivágta a fazekat magából kikelve:

– A fótnak való batyut mért nem az asztalra
teszi, oszt aszongya: Nesze egyél marha!

Ilyen mérgesnek én még sose láttam.
Közbe igencsak borsódzott a hátam.

A banya pedig mostan igen elszomorodott.
– Legalább te egyél! – e szókkal bíztatott.

– Hogy megegyem a rongyot? – mondok erre neki
– nekem olyan szépen nem tud könyörögni.

Ezután aztán őtet is otthagytam.
Csak az zavart hogy jó éhes maradtam.

10.

Telt-múlt az idő. Azon kaptam magam,
hogy a patás minden este a bakterommal van.

Rögtön gyanítottam: itt valami készül.
Vasárnap aztán meg is tudtam végül.

E napon a patás szépen elő álla,
hogy ő a Rozit elvenni kívánja.

Miközben beszélt, már Rozin a karja:
– Boldogok leszünk, ha isten úgy akarja.

Az eljegyzés is itt, a bakterházban legyen.
Ki mennyit bír, annyit igyon-egyen.

A jövő vasárnap, lesz majd bor meg étek.
Ilyen vászoncselédet odahagyni vétek. –

A Rozit elvenni? Uram-teremtőm!
Ámultam a szókra, sokáig, merengőn.

Milyen egy gusztusa van ennek a patásnak?
Ilyen csúf asszonya se vót soha senki másnak.

Mint a szalmapetrence, olyan vót a hasa,
és mint a gereblyénk, oly ritka a foga.

Mint valami vödör, oly vastag a bokája,
szőrszálas áll alatt lifegő tokája.

Bizony csúnya jószág. No de, fene bánja,
hogyha már ott lesz a patásnak házába.

Lassan múló órák… A vasárnapra vártam,
hogy én az eljegyzést szememmel meglássam.

Hisz még sose vótam ilyen eseményen.
Gondolatom ott vót a szilvás süteményen.

Nagy nehezen eljött a vasárnap este.
Ültünk az asztalnál, mind az ételt lesve.

Kukoricagombóc került az asztalra!
Fogtam nadrágszíjam s eresztettem rajta.

Ó drága gölődiny! Megettem vagy húszat.
Mikor befejeztük: patás nótát húzat.

Mert közben a banya kancsókban bort hozott,
s a megkezdett vígság emígy folytatódott:

A bakter meg a patás jó hamar berúgtak,
mint a polyvás ökör, akkorákat ittak.

A banya meg a Rozi módosan hörpögtek,
de poharaik felett nem sokat őrködtek.

A jegyzésből engem kihagytak teljesen.
„Itt is hagyom őket.” – gondoltam csendesen.

De a bakter ekkor rágyújt egy nótára:
„Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

A patás meg kontrázott az asztal túlsó végén:
„Túr a disznó, túr, túr a gané szélén…”

Később már a szoba közepén bokáztak,
közben meg torokbók nagyokat kurjásztak.

Mikor oszt a patás a teknyőn által esett,
akkor is azt mondta, iszik egy keveset.

A bakter még mindig a gőzösről danolt,
közben meg hátulról a Roziba markolt.

„Mint mézes kalácsot, téged úgy szeretlek…”
A patás is dalolt, hangja csak úgy rezgett.

Ittak és danoltak, ahogy csak lehetett,
a bakter a Rozival táncra kerekedett.

Mit mondjak, a lábát úgy rázta a bakter
– nézni is rossz vót – mint akasztott ember.

Rángatták egymást, előre és hátra,
bele is szédültek a vizesdézsába.

Egyiknek sem lett különösebb baja,
csak a bakteromnak vízzel telt a gyomra.

Közben a lámpa csendesen kussadott.
Öntöttem vóna rá, de bakterom nem hagyott.

Utoljára aztán oly nagyon sötét lett,
látni a másikat már alig lehetett.

A bakter markolászta Rozinak vékonyát,
a patás meg danolta szeretett nótáját.

Oszt a lámpa lobbant egyet. Éjféli sötét vót.
A patás kurjantott: – Szabad a csók! Szabad a csók!

Ekkor láttam, hogy a bakter Rozival kisurran.
Ránk zárta az ajtót. Ezt meg meghallottam.

A patás ebből ’biz semmit nem vett észre,
de valahogy a banyát meglátta. Vesztére.

Odalépett hozzá, s szerelmesen búgta:
– Aggyá mán egy csókot, Rozi, te rusnya!

Ha jót akarsz, borulj rám, nem bánod meg, hidd el!
„Csecse golyót” játsszon egy varjú a szemeddel…

E szókkal a patás a banyára szaladt,
kinek a kezébe egy-két köcsög akadt.

Azokkal próbálta verni a támadót.
Aki erre aztán még jobban támadott.

A patás a banyát már majd leteperte,
mikor a bakterom visszaért a színre.

A helyzetet fölmérve a banyát átkarolta,
akit is ő erre, az ellen arra húzta.

Közben a patás még udvarolt kedvesen:
– Eszem a pofádat, Rozika kedvesem!

A ténsasszonyt rángatták jobbra és balra,
magáénak tudni mindegyik akarta.

Végül a banya akkor menekedett,
mikor patás uram a teknyőn átesett.

Eztán a két férfi egymással birkózott.
Meleg lett a helyzet, teljesen felizzott.

Mondtam is banyámnak, vegye le cipőjét,
azzal puhítgassa a patásnak fültövét.

Én a moslékkeverőt vettem két kezembe,
„megvédem a baktert” – ez járt a fejembe.

Oda is sújtottam, a patásnak címezve,
De bakterom találtam, ő került felülre.

Mint sebzett oroszlán, üvöltött akkorát!
– Fene a fejedet! Hát a baktersapkát

mért nem teszi fel, hogy megismerjem kendet? –
mondtam neki, mielőtt ütöttem még egyet.

A banya sem vót rest. A cipőkkel csapkodott.
A bakter szokás szerint, még mindig jajgatott.

De nem is csoda, mert kapott egy akkorát:
A banya a cipővel szétkente az orrát.

– No – mondom – ténsasszony, mehet kee világgá.
Ha egérlyukba bújna, onnan is kirágná

magát a bakter, hogyha ezt megtuggya.
Ne várja meg, inkább ugorjon a kútba!

Ütöttem még párat a patás pofájára,
aztán átszaladtam Szedmák portájára.

– Gyüjjík kee – mondom – odavan a bakterom!
– Ha odavan, majd hazagyün. – a sötétből ezt hallom.

– De gyüjjík kee hirtelen, vérfürdő van ottan! –
No, erre a Szedmák szép lassan megmoccan.

Mire visszaértünk, mindketten aludtak.
A túróban feküdve egymásra borultak.

Ketten fogtuk meg a patást, ezt a büdös ebet,
Szedmák a hosszabb lábát, én meg a rövidebbet.

Kihúztuk, egyenest az árokba bele.
Rozit nem találtuk, keresse a fene!

Szedmák a baktert a padkára fektette,
a banya meg a túrót összeszedegette.

Az úri népeknek jó lesz ez, Budára.
Még az ujjukat is megnyalják utána…

11.

Ami történt, bizton hittem: patást többé sose látom.
De harmadnapra, hazaérvén újra minálunk találom.

És a bakter, ahelyett, hogy fejbe verte vóna,
barátilag magyarázott, eléje bort tolva:

– Tévedés vót, Toppancs koma! Oda se néki!
Lássa csak az orromat, hogyan is néz ki!

– Szabó komám, énnekem a derekam van oda!
Tuggyuk most már: mindkettőnknél erősebb vót bora.

Barátságos képpel emígy panaszkodtak.
Híre se láccott, hogy haragba vótak.

Utoljára aztán, evés-ivás után
elment a patás Rozikája után.

Mert, ahogy mondta: Rozi nélkül élni
ő most már nem tud, s mindenkitől félti.

Hol kereste, hol nem? Nem tudom, szavamra.
Nem is került elő, biz csak harmad napra.

Épp a kútnál itattam, amikor ezt látom:
elöl csámpáz a Rozi, a patás meg lóháton.

Hajtotta a menyasszonyát kupecbottal kezébe.
Annak meg csak csurgott könnye búbánatos képére.

No – mondom – várjunk még azzal az ebéddel,
ha ez így tud bánni a fehércseléddel.

Közelebb is mentem, tanulni ebből,
tapasztalni ezt-azt a nagy szerelemből.

A bakterház előtt leguggolt a Rozi.
Bemenni neki nem vót akarózni.

A patás belemart Rozi szoknyájába,
s azon keresztül húzta be a házba.

Odatámasztotta aztán Rozit a sarokba,
az meg könnyet morzsolt zsebkendős marokba.

A patás a bakternak magyarázni kezdte,
hova lett a Rozi, ez a némber beste.

Majd’ megcsalta őtet, mert már négy nap óta
a piócás emberrel lakott egy kunyhóba.

A menyasszony Rozi elrítta magát erre:
Mint a fehér vászon, oly ártatlan lelke.

A patás fenyegette, a botját véve elő:
– Tudd meg, te rusnya, a hűség az első!

Talán meg is üti, hogyha a bakter
le nem csillapítja: – Nyugalom ember!

Fő, hogy az asszony újra itten vagyon!
Többet ér ez, mint bármilyen más vagyon!

A patás lassanként szépen megnyugodott.
Rozinak háromszor a gyomrába taszított

s közben ránevetett. Az meg szemérmesen
félrehúzta fejit, amúgy szerelmesen.

Tapasztaltam most már: a szerelem nagy dolog.
Most meg a patás a bakternak nyavalyog:

– Szabó komám! Vigyázni kő asszonyra, pízre.
Utóbbi elgurul, az asszonyt meg vízre

tehetik, akik elcsábítják őket,
mint milyen az enyém: a szemrevaló nőket.

Az istállómba részeges kocsisok hálnak.
Elvesztik fejüket, ha fehérnépet látnak.

Legisjobban szeretném, ha őtet itt tarthatnám,
a bakterházba mégis biztosba tudhatnám.

Hiszen csépaiak vagyunk mind a ketten.
Kendet egybeli komámnak tekintem.

Aszongya a bakter: – Nem bánom, maraggyon.
Nehogy valaki beléje harapjon.

– Úgy-úgy Szabó komám! Mert mégse akarom
kutyák előtt hagyni a hájat a havon.

Így hát megegyezett patás meg a bakter.
Aztán elcsámpázott a csépai ember.

A Rozi meg szépen ott maradt minálunk.
Újra négy-emberes lett a mi világunk…

12.

Mint már említettem, újra négyen voltunk.
Estéken keresztül kukricát morzsoltunk.

Szó is járta köztünk, egymásnak mesélve,
múlatva az időt a hosszú estékre.

Legtöbbször a szókat Csámpás Rozi vitte.
Be nem állt a szája, mert ő aztat hitte

hogyha nem beszél, kipállik a szája.
Kígyókról mesélt aztán utoljára.

Így teltek a napok. Rozi csak locsogott,
míg az egyik napon új vendég kopogott.

Egybéli komáját a patás ember hozta,
aki nem vót más, mint a Buga Jóska.

Tarisznya szájú patkányírtó vót ő,
de egyben vőfélynek is megtette az idő.

– Gyüttem mutatkoznyi, mert én vagyok a vőfény,
gavallérabb embert nem látott a napfény.

Buga Jóska nem szép, de gavallér biz’a! –
Ezt tartották rólam már legény koromba.

Danoltam az uccán, néztem a szép nőket,
ejtettek elibém keszkenős kendőket.

Fölszettem mindet gavallér módjára,
aztán rágyújtottam újra egy nótára:

“Kisangyalom vakujjon mög az anyád,
hogy ne lássa, mikor járok tehozzád.”

Így beszélt a Jóska. Nekem meg a hangom
földbe gyökerezett, ahoyan őt hallom.

Nem is hiszem eztán, hogy van az országba
olyan patkányírtó, ki állhat árnyékába.

Aztán Buga Jóska mást beszélt egészen.
Utólag örültem, hogy ezt is megéltem.

Azt beszélte, hogyha valakinek beszól,
az illető előgyön, akár az ágy alól,

mégpedig legkésőbb a második szóra.
Bizony banyánknak is tettszett a móka.

– Nem gyünnék ki én harnadikra se! –
No a Buga Jóska aszongya erre:

– Bújjík az ágy alá, kihíjjom két szóra,
hogyha nem sikerül, jöhet egy kézcsókra.

Erre az ágy alá bekúszott a banya.
Hítta is a Jóska, gyermekét az anya:

– Édesem, galambom, bújjík csak kend elő!
– Nem én – szólt a banya – nincsen olyan erő!

– Másodjára hívom, én a Buga Jóska.
Bújjík csak kend elő az utolsó szóra.

Banya szóla mostan: – Én pedig maradok!
Erre aztán Buga íly szókat hallatott:

– No akkor kendet ménkű üsse ottan,
én többet nem hívom, maradjon legottan.

Banyánk észrevette, hogy bizony becsapták,
tolta is kifelé ágy alól a farát.

Banyánkat kivéve mindenki röhögött,
kárörvendés vót a torokhangok mögött.

A banya persze megint engemet vett célba,
de elkerült a cipő, oldalt elhajolva.

A leveses fazékba vágódott oszt bele,
amit rajtam kívűl senki nem vett észre.

Én meg minek szójjak? Mi közöm hozzája,
hogy banyánk a lábbelit mikor-hova hányja?

Közben Buga Jóska a bakterral fogadott.
Egy pofon vót a tét, a vesztes mit kaphatott.

Keresztülugrani egy szalmaszálat kellett,
Buga szerint baktertól ilyesmi nem tellett.

– Ilyet ne mongyon kee – mondta a bakterom –
akár a házat is körösztül ugratom.

Buga erre a szálat a fal tövihez tette.
– Ugorjék kee bakter, anyja-teremtette!

A bakter persze nem akart a falnak ugrani,
így aztán a pofont is vót kinek állani.

Még a bagólé is folyt ki az orrlyukán,
Buga a bakteromat úgy ütötte pofán.

Tartott a mulatság egész vacsoráig,
míg a bakter hangja el nem ért banyáig:

– Hozza a fazekat, oszt’ állíccsa ide,
a legnagyobb kanalat tegye a levesbe.

No Buga cimbora, a szíjjon most engeggyen,
ilyen jó levest még sose vót hol egyen.

Buag szeretett vón, de oszt’ meríteni
‘kárhogy igyekezett, nem sikerült neki.

– Akkora hús van ebbe a levesbe,
meríteni is hát, lehetetlen tüle.

Bakter csak bíztatta ilyetén a Bugát:
– Hát akkó nyársalja villára a húsát!

Kést döfve a húsba patás megelőzte,
a banya cipőjét aztán kiemelte.

Jóska úgy megijedt, körösztöt is vetett,
amit a banya is háromszor követett.

Én számat tátottam, patás botért kapott,
bakterom is csak levegőt kapkodott.

De pillanat múlva szeme vérbe borult,
ahogyan még soha, annyira megvadult:

– Házbú takaroggyon, ura irgalmazzon,
ha reggelig el nem megy, nyomban fölakasztom!

Hogyan lehetség ez? Íly szégyent a házra!
Malacképű árgyílusát! Büdös boszorkánya!

De ezt már csak egyik fülemmel hallottam,
istállós helyemre kisomfordálódtam.

Ha haragszik a bakter, nincsen élő ember
aki vele egy helyt levegőt szívni mer.

(folytatása következik)